Sárpatak

Bíró Cs. Irén: "1976–1979 között tanítottam itt. A kis falu amolyan sziget volt, és az ma is az ősrengeteg belsejében. Déli irányban szép időben a Szebeni- és Fogarasi-havasok gerince rajzolódik az égre. Az 1800-as években valahol itt, a Segesvár környéki vadonban lőtték ki az utolsó erdélyi bölényt. De abban az időben volt villany, rádió, tévé, levél- és újságkihordás naponta, telefon a téesz-irodán, bár az utak azok gyatrák voltak régen is. Előfizettem és kaptam a Tanügyi Újságot, az Új Életet, A Hetet és az Utunkat, a Művelődést, no és az Előrét, sőt az Élet és Tudományt. A marosvásárhelyi színházba bérletem volt, egy előadást sem hagytam ki, Csiszér Irén unokatestvéremnek köszönhetően. ’76 szeptemberében a sárpataki iskolában, ahol kényelmesen laktam, magamban – hisz senkire sem támaszkodhattam – számadást tartottam: egy percet se tétlenül, beosztottam az időmet, az iskolának könyvtára volt, egy szekrény kiváló könyv. Mérimée, Dreiser, Gogol, Ignácz Rózsa, Jókai, Dallos Sándor, Passuth, Tolsztoj, Benedek Elek, Makarenko, Anatole France, Kós, Mikes… hosszú a lista. France hatott rám a legjobban. Jegyzeteltem, három napló telt meg, itt van. Sárpatak nekem nem az elszigetelt dél-erdélyi szórványfalut jelentette, ahonnan menekülni kell. Annyi lehetőségem az önképzésre soha sehol nem volt, mint ott. Én mindig tanítónő akartam lenni, soha más pályára nem is gondoltam. A székelyudvarhelyi képzőben Csergő József, Molnár József és más kiváló tanáraim arra tanítottak, hogy a közösséget szolgálni hivatás, ha fizetnek, ha nem. Molnár tanár úr gyakran felhívta a figyelmünket: bárhol is tanítsanak majd, óvakodjanak a félművelt emberektől, azok a legveszélyesebbek, egyénre, közösségre egyaránt. A falusi ember veleszületett műveltséggel, éles elmével, jóérzéssel bír, azokban bízni lehet, a pantallósokkal van a baj. Ritka volt az a délután, hogy ne kiránduljak, gyerekekkel vagy egyedül. Az asszonyokkal gombászni jártam. Ez szenvedélyemmé vált, mint másnak a vadászás. Egy alkalommal Fehéregyháza felől gyalogoltam az erdei úton, pár méterre tőlem egy vaddisznó állt. Megijedtem, a vad még jobban, ő futott el, nem én. Évharmadok végén műsort adtunk: néptáncokat, gyermekműsorokat… ezekre kezdetben csak a szülők jöttek el, később a kevés lakosból sokan. Évenként kimozdultunk a faluból: Vásárhely, Szeben, Vízakna, Szováta, Farkaslaka, be-begyalogoltunk Fehéregyházára (Firegyháza, helyi szóhasználatban) a Petőfi-múzeumba. Ez volt a nagyvilág. A Maros Megyei Tanfelügyelőség számára ez az iskola egy statisztikai adat lehetett. A kertben fészkelő sárgarigó érdeklődött hogy- s mintlétünk felől, előbbiek soha. De nem is akadályoztak. Gábos Dezső fehéregyházi tanító (ma a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke, mindenese) ki-kigyalogolt turistaként, jó szándékú tanácsadóként. Jó kapcsolatot ápoltam a szomszéd Mariuca nénivel, nagyon vallásos, hívő életet élő ortodox asszony volt, tanulhattam tőle. Mindennapos gondjaimban Sárdi Ferenc téeszbrigádos segített sokat. Idő teltével igen merész ötlettel álltam a falu elé: tanuljuk be az Énekes madarat. Nem ment könnyen, hihetetlennek találták, hogy ezt ők meg tudják csinálni. Télen kezdtük a próbákat, a szereplők életkora 30–70 év közt változott. Utolsó héten, tavasszal, előadás előtt a szereplők olyan színpadot varázsoltak a kultúrba, hogy azt maga Tamási Áron is megcsodálta volna. A bemutatóra benépesedett a falu, a gyerekek, unokák hazajöttek, lássanak csodát, szerepelnek a szülők, nagyszülők!... 1979-ben versenyvizsgáztam, hazakerültem Szovátára. Az a sárpataki három év olyan volt, mint a mesében."